A Virtuális Világ a Valóságban című kiállítását Batta Barnabás kultúrakutató, kommunikációs szakember nyitotta meg 2013. január 9-én.
Az alábbiakban a megnyitó szövegét közöljük:
100% Realitás
Halk zizzenés majd bekapcsol a táblagép fénye, az 5 éves loknis kislány rutinos mozdulatokkal megkeresi a böngészőben kedvenc meseoldalát és míg a szülők esti, lefekvés előtti teendőiket végzik ő is elindítja napi mozgóképadagját, hogy az interface megnyugtató fénye mellett hajtsa álomra a fejét.
Az eset mindennapos, milliók nőnek már fel a technikai médiumok gyengéd védőszárnyai mellett. Ezek után talán nem merész a kijelentés ha azt mondjuk, hogy a hatvanas, hetvenes évek moralizáló tömegkultúraelméleteinek a múlté, mind a társadalomtudomány, mind a fejlődéspszichológia rácáfolt a tényre, hogy a képernyőn/képernyővel- és képernyő számára szocializálódó nemzedék bármilyen érzelmi, kognitív vagy éppen mentális torzuláson átesne, sőt.
Az is világossá vált, hogy a harmincas, X generáció mögötti Y generációval egy olyan nemzedék érkezik, akinek érzékenysége, kreativitása, gyakorlatiassága számos ponton felülírja a Mi lexikálisabb, narratívabb, számos esetben talán „bornírtan filozofáló“, nehézkesebb világképünket és szemléletünket.
Siegfried J. Schmidt német médiatudós ezt a folyamatot egy izgalmas fogalommal írta le, amit úgy hívott, hogy Triadizálódás. A kifejezéssel egyszerűen azt jelezte, hogy a mai generáció- és a későbbiek is egy olyan technicizált környezetben nőnek fel ami számukra a hétköznapi valóság keretét jelenti így azok a hagyományos - számunkra, harmincasoknak, vagy az idősebb korosztálynak is komoly tartalommal bíró - fogalmak, mint Realitás/Fikció, Eredeti/Hamis, Reális és Virtuális, mindezek mára elvesztették eredeti jelentésüket- és kontextusukat.
A hagyományos hierarchizáló gondolkodás helyét valami más adta át, ami nem Új, Jobb, Eredetibb, hanem MÁS. A másság pedig nem takar „mást“, mint a nagy kérdések megválaszolásának – biztos válaszok hiányában történő - nyugodt megkerülését. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az Igazságra, Szépségre és a Valóságra vonatkozó kérdés helyét valami más váltotta fel: kérdés helyett kijelentéssel, vagy adott esetben felkiáltással a Saját Valóság gyártása.
Így némileg kiforgatva a kiállítás tematikáját talán azt kérdezhetjük. Virtuális? OK, de mitől? Maga például virtuális? Esetleg a video a falon virtuális? A válasz egyértelmű NEM. Miért? Hiszen nincsen viszonyítási pontunk, számunkra minden 100%-osan Reális. Nincsen keretünk a virtualitás számára, viszont valami mégis adott. Az utalás. A lenyomat. A „so fuckin 90’s“ lenyomata amikor még azt gondoltuk, hogy ennek még súlya lehet és a médium egy másik világ felé nyit ablakot. Ez a kellemes „digitális fahéj“ mára egy önálló irányelvvé vált amit úgyis nevezhetünk, hogy poszt-digitális szemlélet. A X generációba csavarodó Y generáció nyelve mindez, ami még Érzi, de már nem Tudja ésnem is Akarja. Ez pedig talán mindenkinek jobb is így. A Virtuális nemzedék valósága mindez, vagyis a Szép Új, Gondtalan Világ, akiknek már mindaz Játék és Reflexió tárgya ami számunka még metafizikai súlyt jelentett hajdanán.
A kiállító művészek: Bajkó Péter, Filkey Áron, Király Márton, Kiss Benedek Kristóf, Kőhegyi László, Móró Máté, Naomi Devil és Szabó Amanda ennek a határvidéknek a művészgenerációja. Műveikben a torzítás, a roncsolás, a nagyítás, a pixalizáció, az analóg technika és az analóg világreflexiója már nem a művészet mibenlétére vonatkozó kérdés hanem maga a válasz. Egy olyan válasz ami önmagáról beszél, de már csakis Nekünk szól.
Ajánlott bejegyzések: